A Magyarországon már megépült, épülőfélben lévő vagy tervezett akkumulátorgyáraknak elképesztő vízigénye van, ami a klímaváltozás miatt amúgy is fenyegetett felszín alatti vízkincsünk elherdálásával jár. A gyárlétesítések egy részének kiemelt beruházássá nyilvánításával a megfelelő környezeti hatásbecsléseket is igyekszik megkerülni a kormány, pedig erre a Víz Keretirányelv szerint is szükség volna. Ami az akkumulátorgyárakkal ma hazánkban történik, az olyan, mintha valaki a Titanicon a mentőcsónakokat aprítaná fel tűzifának.
A napokban a debreceni városvezetés cinikus számháborúba kezdett a CATL akkumulátorgyárának várható vízigényéről. (Eltüntették a debreceni akkumulátorgyárról készült szakértői tanulmányt, amelyben óriási vízfogyasztásról írtak | 24.hu) Egyébként is hiányosak a létesülő akkumulátorgyárak tényleges vízigényére vonatkozó adatok, a beruházók és az őket támogató politikusok pedig teljesen fals információkat keringetnek, de a város saját cége által megrendelt tanulmány eltüntetése a netről, mert az nem a Fidesz hazugságait, hanem az ellenzők félelmeit támasztja alá, még magyar viszonylatban is erős húzás. Lehet azért becsléseket adni a robbanásszerűen növekvő magyar akkumulátor-ipar vízigényére. A gödi akkumulátorgyár tervezett napi vízfelhasználása 27 ezer köbméter, ez jó indikátora egy hasonló kapacitású üzem tényleges vízfelhasználásának. A debreceni üzem méretében jelentősen meghaladja a gödit, ez alapján a 40 ezer köbméter körüli napi vízigény reálisnak tekinthető, az önkormányzat és a kormányhivatal állításai a gyár napi 3400(!) köbméteres fogyasztásáról, illetve a teljes ipari park 24 ezer köbméteres maximális vízigényéről nyilvánvalóan hazugságok.
Magyarországon jelenleg – a Magyar Narancs összesítése szerint (Térképre tettük Orbán Viktor épülő akkumulátorgyártó nagyhatalmát | Magyar Narancs) – közel 30 akkumulátoripari beruházás folyik, ezek közül legalább 10 tényleges akkumulátorgyártással fog foglalkozni. Ezek mérete változó lesz, ennél fogva vízigényük is különbözik, a tudható gyártási kapacitások alapján a gödi vízfelhasználás harmada és másfélszerese közé tehetjük a különböző tényleges vízigényeket. A debreceni üzem 40 ezer köbméter körüli illetve a gödi gyár 27 ezer köbméteres igényén kívül átlagosan 15 ezer köbméter/napra becsülve egy-egy üzem vízigényét összességében mintegy 70 millió köbméter éves vízigényt kapunk. Nehéz ezekek a számokat értelmezni, és helyi értékén kezelni, ezért végezzünk egy kis összehasonlítást: Magyarország teljes éves vízfelhasználása jelenleg 450 millió köbméter körül van. Az akkumulátorgyárak betelepülése önmagában a teljes magyar fogyasztás 15 százalékával emelik meg az igényeket. A 27 ezer köbméter/nap vízfelhasználás nagyjából egy 100 ezer lakosú város, például Kecskemét vízigényével egyenlő.
A teljes akkumulátoripar napi 187 ezer köbméter körüli vízigénye ennek hétszerese lehet; ami olyan vízigényt jelent, mintha a semmiből kinőne a földből még egy Nyíregyháza, Kecskemét, Székesfehérvár, Szombathely, Szolnok, Tatabánya, Kaposvár és Sopron.
Ha csak a lakossági felhasználással hasonlítjuk össze, a kb. 100 liter/nap/fő magyar vízfelhasználás alapján az akkumulátorgyárak 1 millió 870 ezer ember vízigényével azonos fogyasztást jelentenek majd, azaz mintha Budapest teljes lakosságának vízigénye hozzáadódna majd az eddigi felhasználáshoz.
Nem kérdés, hogy mekkora terhelést jelent majd ez a vízkészletekre. Miközben a klímaváltozás miatt a vízkészletek amúgy is egyre inkább veszélyeztettek, a készletek utánpótlódása romlik a csökkenő csapadékmennyiség és a növekvő hőmérséklet hatására, a talajvízszint csökkenése pedig az Alföldön az egyik legsúlyosabb probléma már ma is. Ebben az egyébként is katasztrófát előre jelző helyzetben a magyar kormány nem a hazai vízgazdálkodás teljes átalakításán, a vízvisszatartó vízgazdálkodás kialakításán ügyködik, hanem távol-keleti, kínai cégek vízzabáló nagyberuházásait támogatja közpénzből, hogy a fogyatkozó és súlyosan veszélyeztetett vízkincs feláldozásával akkumulátorgyártó nagyhatalmat csináljon az országból.
Tankönyvi leírása ez az ökogyarmatosításnak, amikor egy ország érzékeny, pusztuló természeti javait értékesíti alacsony hozzáadottértékű, nagy erőforrásigényű, a haszon javát a multinacionális cégeknél megtermelő iparágak érdekében.
Magyarország azonban jelenleg még az Európai Unió tagja, bármennyire is nem szereti ezt Orbán Viktor. Ez pedig azt jelenti, hogy az uniós jog, egyebek mellett a Víz Keretirányelv érvényes hazánkban. Ennek 4. cikkének a felszín alatti vizek védelméről szóló pontjai szerint pedig „a tagállamok védik, javítják, és helyreállítják az összes felszín alatti víztestet, és biztosítják az egyensúlyt a felszín alatti víz kitermelése és utánpótlódása között, azzal a céllal, hogy elérjék a felszín alatti vizek jó állapotát”. A 17. cikk pedig kötelezettséget ró a tagállami kormányokra „a jelentős és tartósan emelkedő tendenciák azonosítására”. A kormány az akkumulátoripari beruházások kiemelt beruházássá nyilvánításával (Debrecen), az engedélyezések megkönnyítésével (Iváncsa, Debrecen) épp azt lehetetleníti el, hogy az akkumulátorgyárak átfogó, rendszerszintű környezeti hatásainak felmérése megtörténhessen. A gödi gyár megfigyelőkútjának betemetése világos üzenet, hogy ezek az üzemek egyébként mennyire kívánnak megfelelni az előírásoknak. Hogy a kútból 2016 óta nem vettek mintát, és ez rendben volt így, illetve hogy a veszélyes NMP szennyezőanyag jelenléte a többi kútban semmilyen intézkedést nem eredményezett, az mindent elárul arról, hogy a magyar környezetvédelmi hatóságok mennyire vannak a helyzet magaslatán.
Mindez azonban ellentétes Magyarország érdekeivel, a ma élő és jövő nemzedékek jogaival és az uniós joggal is.
(A cikk szerzője Jávor Benedek, Magyarország volt európai parlamenti képviselője.)
