Hogyan ne kezeljünk járványt?

A Covid-járvány berobbanása előtt világszerte a politikai és kulturális populizmus virágzását láttuk. Miközben sokféle populizmus létezik és a populista vezetők nem mind azonos módon reagáltak a járványra, a válság kezelésében mintha mégis kirajzolódna egy karakteresen populista közelítésmód.

Donald Trump az USA-ban, Jair Bolsonaro Braziliában, Narendra Modi Indiában, vagy hogy ne csak jobboldali politikust mondjunk, Lopez-Obrador Mexikóban, mind-mind példa erre.

Az összképre ránézve, nehéz véletlenek tekinteni, hogy ezekben az országokban a válság rendkívül rossz mutatókat eredményezett, mind a megbetegedések, mind a halálozások tekintetében.

Sok különböző berendezkedésű ország élén találhatók populista vezetők. Ám az alábbiakban leginkább a demokratikus, vagy legalább magukat demokratikusnak mondó országokkal foglalkozunk. Hogy egy olyan típusú zárt diktatúrában, mint mondjuk Észak-Koreában vagy háborús övezetekben, például Szíriában, Afganisztánban vagy Jemenben valójában mi történik járványügyileg, nehéz megmondani. Még Kína vagy Oroszország esetében is sok a kérdőjel az átláthatósággal, vagy adatszolgáltatás megbízhatóságával kapcsolatosan.

Mi kell a sikeres járványkezeléshez?

Természetesen sok objektív tényező befolyásolja egy-egy ország válságkezelését. Lakosságszám, népszűrűség, gazdasági helyzet, de ezt még sokáig sorolhatnánk. Ehhez jönnek infrastrukturális tényezők (az egészségügy állapota, az oltásokkal kapcsolatos gyártási és logisztikai kapacitások, de ezt is sorolhatnánk tovább.) Ám mindezek mellett, bizonyos értelemben mindezek felett vannak politikai és kulturális szempontok is, amelyek legalább ennyire fontosak. Egy járvány hatékony kezelése együttműködést, fegyelmet és bizalmat igényel. Ilyen szempontból kiemelt jelentősége van annak, hogyan működik egy ország vezetése, vezetője.

Mennyire képes irányítani, illetve irányt mutatni, mennyire képes fegyelmezett cselekvésre ösztökélni a lakosságot, mennyire bíznak abban, amit mond, és így tovább.

Az alábbiakban beazonosítunk 3+1 olyan klasszikusan populista vonást, ami az adott országokon belül megahatározó módon hozzájárult a Covid válság kezeléséhez.

1. 30,573: tények, alternatív tények és hazugságok

Ha ironizálni akarnánk, azt mondhatnánk, az igazmondásnak „sajátos” helye van a populizmus világában. Miközben természetesen tény, hogy a politikában úgy általában bele van kódolva a nagyotmondás, a „ferdítés”, a tények „keretezése” vagy a „spin”, a populista politikai retorikában ennél többről van szó.  A populista politikus elsődleges szempontja, hogy olyanokat és úgy mondjon, ami a támogatói körben erősen „rezonál”. Célja nem a tényszerű közlés, hanem ennek a csoportnak teljeskőrű kiszolgálása.  A posztmodern, mediatizált világban az ilyen torzításoknak minden eddiginél nagyobb tere van. A világháló és a social media segítségével, ellenőrizetlen állítások villámgyorsan és gyakorlatilag akadály nélkül tudnak terjedni. A hagyományos szűrők és ellenőrzők, mint az újságírók, vagy az értelmiségiek meglehetősen tehetetlenek egy percek alatt szétterjedő Twitter-, Facebook- vagy YouTube-poszttal szemben. A populista politikus ezért viszonylag szabadon garázdálkodhat.

Egy járvány kezelésnél rendkívül fontos, hogy az emberek megismerhessék a valós helyzetet, pontos, tényszerű és megbízható adatokat és iránymutatást kapjanak. Ha tények, vagy – Trump egykori kommunikációs tanácsadójának Kellyanne Conwaynek szavával élve – alternatív tények és hazugságok keverednek, az emberek elbizonytalanodnak. Sokkal nehezebb őket rábírni a fegyelmezett cselekvésre.

2. Tudomány, ellentudomány, elitellenesség

A legtöbb esetben igenis megkülönböztethető az igaz és a hamis, igenis vannak olyan dolgok, hogy tények, létezik a „tudomány által igazolt”. Elvileg léteznek olyan mérvadó intézmények, hozzáértő személyek is, akik illetékesek abban, hogy irányt mutassanak ilyen kérdésekben.

Nem tévedhetetlenek ugyan, és igen, előfordult már a történelmünkben, hogy megkérdőjelezhető döntéseket hoztak, de léteznek.

A populista szereti a tekintélyt – de leginkább csak a sajátját. A hagyományos intézményeket illetően „válogatós”. Mivel a populizmusban az elitellenesség alaptétel, és mivel a tudományt és tudást legtöbben így vagy úgy, de az elithez kötik, rendszeresen előfordul, hogy a populista politikus felhangosítja az emberekben lévő szkepszist a tudomány képviselőivel szemben. Ennek az attitűdnek legeklatánsabb képviselője természetes Donald Trump, aki gyakorlatilag azzal kezdte az elnöki pályafutását, hogy kiléptette az USA-t a párizsi klímaegyezményből, nyíltan kijelentve, hogy a tudományos konszenzus a klímaváltozás súlyosságát illetően tévedés.

Bolsonaro hasonlóan járt el, amikor a tudósok számait az amazonász térségbeli erőpusztításról „hülyeségnek” minősítette, és nyomban kirúgott minden olyan állami vezetőt, aki a tudomány álláspontját mérvadónak tartotta. Trump, Bolsonaro, Lopez-Obrador rendszeresen tettek olyan kijelentéseket, amelyek a Covid-járvánnyal kapcsolatos tudományos megállapításokat aláásták, vagy egyenesen megkérdőjelezték. Trump és Bolsonaro mindketten csodaszernek hirdették például azt a hydroxychloroquine nevű gyógyszert, ami a tudós világ álláspontja szerint teljesen hatástalan a Coviddal szemben.

Indiában Narendra Modi kikiáltotta, hogy az ország legyőzte a járványt, akkor amikor a számok elemzése egyáltalán nem ezt mutattatta.

A tudós társadalom egyértelmű figyelmeztetéseivel szemben, Modi szabadteret adott mind a politikai nagygyűléseknek, mint az Indiában elképesztően nagy tömegeket megmozgató vallási ünnepségeknek. Trump, Bolsonaro, Lopez-Obrador közismert maszkellenessége szintén egy ilyen a tudományos konszenzussal teljesen szembemenő attitűd lenyomata. Trump és Bolsonaro nem állt meg a tudományos álláspontok megkérdőjelezésénél – ami már maga is teljesen aláásta a lakosság fegyelmezett – normakövető viselkedését, hanem hiúságból kifejezetten az ellentudományt, álltudományt képviselő embereket emeletek fel. Bolsonaro kirúgta saját egészségügyi miniszterét azért, mert az otthonmaradásra, illetve távolságtartásra buzdította a brazil embereket. Trump vezető járványügyi tanácsadónak nevezte ki azt a Scott Atlast, aki bár elismert radiológus, de semmit sem konyít az immunológiához, csak azért, hogy naponta papagájként elmondja azokat az áltudományosan állításokat, melyeket maga Trump is annyira megkedvelt.  Mindez, bekerülve a social media terjesztő gépezetébe, és megtámogatva az olyan Trump-közeli médiákkal, mint például a Fox News – létrehozott egy olyan áltudományos, ellentudományos narratívát, miszerint a Covid nem is olyan veszélyes, a járvány nem is olyan súlyos.

3. Mi és ők

Az elitellenesség mellett, talán a leggyakoribb populista politikai technika a világ kettőbe szedése. Eszerint a politika, sőt igazából az egész élet két tábor – a mi és az ők – harcából áll.  A populista retorika olyan képekkel dolgozik, amely az ellentárbort teljesen homogenizálja, majd polarizál, vagyis két pólusra oszt, szembeállít. Hogy ki a „mi” és ki az „ők” az paradox módon elég fluid. Igy lehet például az, hogy a milliárdos Trump uszítani tudott a Wall Street-i establishment ellen – miközben a leggazdagabbaknak adott kolosszális adókedvezményeket. Ebben a logikában nem a részletek a fontosak, hanem hogy minden kérdésre kiterjesszük a mi és ők kettősséget, még arra is, ahol ennek alkalmasint semmi helye, például az egészség kérdése vagy a járványkezelés. Az említett nagy négyes, Trump, Bolsonaro, Modi Lopez-Obrador és Orbán is mind elkövették azt a legfőbb bűnt, hogy átpolitizálták a járványkezelés kérdését.  Így történt, hogy az USA-ban a republikánusosok többsége nem tekintette igazán komoly veszélynek a Covid-járványt. 

Hovatartozás, sőt identitás kérdésé vált, hogy ki hord maszkot, ki nem, ki tartja tiszteletben a távolságtartása vonatkozó szabályok. Ez megint csak végzetesnek bizonyul egy járványkezelés esetében, hiszen a vírus nem nézi, hogy kinek mi a politikai preferenciája, sikeresen küzdeni ellene csak akkor lehet, ha az mindenki együtt teszi. Ez a torzítás ott éri el a végpontját, amikor a Covid-járvány is bekerül az összeesküvéselméletek feketelyukában. Az USA-ban ez igen hamar bekövetkezett, így lett a „pandemic-ből” „plandemic”. A pandémia, azaz világjárvány immáron egy tervezett nagy összeesküvés részévé válik, ami „jobb esetben” csak annyit jelent, hogy a kínaiak „direkt” szabadjára engedték a vírust, de a történet eljut odáig is, hogy a Covid mögött igazából a szokásos liberálplutokrata összeesküvés áll, akik már nem tudták más ezközzel megfékezni Trump népszerűségének növekedését.

+1. Egy igazi férfi

Sok régivágású populista vezér tudatosan, vagy tudat alatt rabja annak a macsó férfi ideálnak, amit legegyértelműbben talán Mussolini jelenített meg. Eszerint egy igazi férfi nem csak erős, de egészséges is. Egy igazi férfi nem betegszik meg holmi – ahogyan Bolsonaro előszeretettel hangoztatta – „náthától”. Trump folyamatosan kigúnyolta, gyengének nevezte mindazokat, akik maszkot viselnek. Bolsanaro meg egyenesen sportot űzött a témából, embereket között maszk nélkül járva, több ízben nekiállt fekvőtámaszokat csinálni, hogy férfiúi virtusát demonstrálja. Lopez-Obrador az otthonmaradásról kifejtette, hogy az leginkább a lányok és nők dolga.

Némileg mosolyt-fakasztó, hogy korunk legmacsóbb populista politikusa, a félmeztelenül pózoló medvevadász, judo-bajnok, Vladimir Putyin állítólag teljes biológiai zár alá helyezte az irodáját és hónapokig senkivel sem volt hajlandó személyesen érintkezni. 

Persze az is némileg ironikus, hogy a szupermacsó hármasból végül mindhárman (Trump, Bolsonaro, Lopez-Obrador) elkapták a koronavírust. Tanulságos módon egyikükben sem az empátia ébredt fel, hanem mindhárman arra törekedtek, hogy ezzel részint a keménységüket demonstrálják, részint azt, hogy lám-lám, nem is olyan nagy szám megkapni a Covidot. Itt érdemel említést egy másik politikus, aki egy más szempontrendszerben szintén ott lehetne a populista politikusok sorában: Boris Johnson. Tanulságos, hogy míg Johnson kormánya is azzal indított, hogy nem kell annyira félni a járványtól, mikor maga a miniszterelnök nem csak, hogy megkapta, de hajszáll híján bele is halt, nos az ő esetében – egyébként a saját bevallása szerint is – ez egy teljes fordulatot hozott abban, hogy hogyan viszonyult a Covidhoz.

Az is megérne egy misét, hogy a számok tükrében, a sikeres járványkezelést megvalósító országok közül igencsak felülreprezentáltak azok az országok, ahol női vezetők vanna. Például Dánia, Izland, Finnország, Tajvan vagy Új-Zéland. Ebben nyilván ebben sok minden játszhat szerepet, például, hogy ezek relatíve jómódú országok – de a trend aligha véletlen.

A nagyon rossz hír – azaz a hazai helyzet

Érdekes kép áll elő, ha fentiek alapján megpróbáljuk megnézni a magyar miniszterelnök teljesítményét. Látunk tanulságos eltéréseket, de sok – alkalmasint kicsit bujkáló – hasonlóságokat is.

Orbán viszonya a tényekhez, a megbízható statisztikákhoz már egy más regiszterben jelenik meg. Magyarországon ugyanis (sajnos) már megszokhattuk, hogy a kormány a statisztikákat, legyen szó munkanélküliségről, vagy éppen a jövedelmi szegénységről, igen kreatívan tudja alakítani. Itt tehát nem pusztán arról volt/van szó, hogy Orbán igazat mond-e a statisztikákat illetően, hanem hogy léteznek-e egyáltalán megbízható adatok.

Ezért Orbán nem került egyértelműen szemben a tudós társdalommal, ugyanakkor például az orosz vagy a kínai vakcina hatékonyságával kapcsolatos vitáknál láthattuk, hogy nem is kellett nagyot küzdenie, mivel végül az intézményrendszer a legtöbb esetben a hatalom akaratához idomult.A mi és ők rendszerét Orbán tökéletesre fejlesztette, hiszen 10 éve ebből áll a politikája. Bár itt is azt láttuk, hogy találomra megválogatható, hogy ki képezi az aktuális ellenséget. A járvány elején, a lezárások időszaka tökéletesen megfelelt az orbáni retorikának – hiszen évek óta a kívülről behozott veszélyekkel riogatta a hazai közvéleményt.

Amikor már teljes volt a lezárás és nem lehetett a behordozással riogatni, akkor egy másik régi/új ellenség került terítékre: Brüsszel. Brüsszel nem adott elég támogatást, ezért volt tömeges a munkavesztés, Brüsszel rosszul kezelte a járványt, végül Brüsszel volt a központi célpont az oltási káosz esetében is. A fentiek relációjában Brüsszel esetében megvalósult egy kettő az egyben. Mivel a hazai elit már gyakorlatilag szervilis a hatalomhoz, ezért (amúgy már évek óta) az anti-elitista indulatot Orbán megpróbálta a brüsszeli bürokrácia felé irányítani.

Erre nagy szüksége volt azért is, hogy megpróbálja elterelni a figyelmet attól, a saját holdudvara meglehetősen agresszíven használta ki a válság nyújtotta lehetőségeket.

Végül, mindezt természetesen visszaáramoltatta hazai vizekre, és felrajzolta a legközelebbi ellenséget, az oltásellenes ellenzék képében. Hogy persze ez köszönőviszonyban sincs a valósággal, hiszen az ellenzék egyáltalán nem oltásellenes, az az Orbán-Habony propagandagyárban sohasem jelentett problémát. Lényeg, hogy meglegyen a mi és az ők.

Borítókép: Pixabay/OpenClipart-Vectors