Klímaválság: most dől el, hogy lesz-e jövőnk

Az éghajlatváltozás globális katasztrófával fenyeget, ugyanakkor ha jó döntéseket hoznánk, akkor lenne némi esély arra, hogy az emberiség túlélje ezt az évszázadot – derült ki a Zöld Aktivista Képzés első napján a budapesti Gödör Klubban.

A napokban lezajlott rendezvény első előadója, dr. habil. Bartholy Judit, az MTA doktora, az éghajlattan szakértője a klímaváltozás okait, illetve az ahhoz kapcsolódó szélsőséges jelenségek hátterét bontotta ki előadáásban. Joseph Fourier jóvoltából már közel kétszáz éve tisztában lehetünk azzal, hogy az üvegházhatású gázok arányának növekedése lassan, és kiszámíthatóan felmelegíti a légkört. A következményekkel azonban nem szeretünk és nem is tudunk igazán szembesülni, ami nem véletlen, hiszen bolygónk lakóinak túlnyomó többsége a tudósok számára sokat elmondó információkat nehezen tudja értelmezni és a helyén kezelni.

A részvétel ingyenes, ugyanakkor előzetesen regisztrálni szükséges: https://forms.gle/f1uh9PymE3VeYkQi9

Valóban nehezen fogható fel, hogy az Antarktisz helyenként közel 3,6 kilométer vastag jégtakarója akár évtizedeken belül elolvadhat, ahogy az sem értelmezhető információ a hétköznapi ember számára, hogy az elmúlt 800 ezer évben még soha nem volt olyan magas a szén-dioxid koncentrációja, mint napjainkban. Ráadásul ez a szén-dioxid koncentráció szinte semmi ahhoz képest, ami a század végén várható – a következmények várható és drámai hatását lehetetlen leírni.

Megdöbbentő, de ma közel, mint kétszer akkora tömegű ember él a Földön (420 millió tonna), mint amennyi vadállat élt összesen a bolygón kb. 10 ezer évvel ezelőtt. Ezért, és a fogyasztói társadalom terjedése miatt is szinte minden megművelhető területre szükség van, ennek következtében jóformán eltűnt a vadon. Az erdők, lápok helyén pedig a szántóföldek és legelők találhatóak.

Az ember azért kapta a Földet, hogy jó gazda módjára művelje és használja.

Mára azonban nyilvánvalóvá lett a gazda kudarca, jelentős és példátlan változások nélkül a legbrutálisabb forgatókönyvekkel kell számolnunk már a közeli jövőben is. A klímaváltozás elleni védekezéshez nemcsak új technológiákra, hanem teljes életszemlélet-váltásra lenne szükség. Olyan változásokról kellene döntéseket hoznunk – mégpedig azonnal és minden hátralevő napunkat illetően – amelyek rengeteg lemondással és kényelmetlenséggel járnak, különösen a ma jómódban élők számára. Az ökológiai lábnyom kapcsán fellelhető különbség egyébként is ordító: egy átlagos nigériai ember lábnyoma nagyjából megegyezik egy nagyobb teljesítményű hűtőszekrénnyel…

Az elmúlt években mintha felébredt volna a világ,

hiszen olyan megállapodások születtek, amelyek akár még két évtizede is elképzelhetetlenek lettek volna -, a jelentések szerint a helyzet nem javul, a mai lelkesedés és az elkötelezettség sem tűnik elegendőnek, a megállapodásokban rögzített elvárások túlságosan alacsonyak. Még többet kell még gyorsabban tenni, hogy unokáink is élhetőnek láthassák ezt a planétát.

Az IPCC jelentések írói azonban évről-évre egyre rosszabb híreket hoznak

Kiderült, hogy a megnövekedett szén-dioxid arány miatt a természetes szén-dioxid nyelők kapacitása is romlik, olvadozik a permafroszt és várható, hogy a már a közeli jövőben olyan események történnek, amelyek még intenzívebben növelik az üvegházhatású gázok jelenlétét a légkörben. 

A most meghozott döntésektől függ, hogy élhető lesz-e a jövő.

A következő előadó, Perger András, a Greenpeace klíma-, és energetikai projektvezetője a klímaváltozás megállításának a lehetőségeiről beszélt. A probléma súlyával ma már mindenki tisztában van. Olyan világban élünk, amikor már nem a zöld szervezetek aktivistáit szokták „alarmistáknak” bélyegezni; ma már a politikusok, klímatudósok kongatják a vészharangot, sőt az ENSZ főtitkára sürgeti a döntéshozókat, hogy végre tényleg tegyenek már komoly lépéseket. A politikusok már egyértelműen más nyelvet használnak, mint az évezred elején, amikor legfeljebb megértésüket és sajnálatukat fejezték ki, s azt is csak óvatosan. Ma már az is világos, hogy nem elég terveket és stratégiákat szőni, hanem gyorsan, sőt azonnal kell cselekedni.

A jó hír, hogy tudunk érdemben változtatni

Jóformán csak politikai döntések kérdése a szén-dioxid kibocsátás csökkentése, ezt világosan bizonyítja, hogy az ukrajnai háború kitörésekor az Unió pillanatok alatt megtette a szükséges lépéseket, felére csökkentette az orosz gáz használatát, annak ellenére, hogy korábban ezt csak 2027-28-ban látták megvalósíthatónak . Ez persze még nem a gáztól való teljes elszakadás, mindazonáltal a függés elleni fellépés megmutatta, hogy a változás, váltás lehetséges! Felmerül tehát a kérdés – hangsúlyozta Perger András -, hogy ha ez sikerült a háború miatt, akkor vajon miért nem indultak el ezen az úton akár már évekkel korábban a vezetők? Vajon a klímaváltozás veszélye miért nem volt elég nagy fenyegetés?!

Egy másik ékes példát éppen itthon tapasztalhatunk meg

Míg a korábbi években sokan azt mondták, hogy a napelem csupán a németek huncutsága, magyaroknak nem jó, hiszen éjszaka úgysem süt a nap, 2017-ben valahogy mégis beindult a napenergiák terjedése itthon is. Maga az előadó Perger András számára is hihetetlenként értékelte: a magyar földeken és persze a háztetőkön az utóbbi 5 évben mintegy 4,5 gigawattnyi napelemkapacitás épült ki, ami a paksi atomerőmű teljesítményének a 2 és félszerese(!).

Erre a térhódításra nem sokan fogadtak volna: a napenergia előállítása és használata ma már itthon is megelőzte a szenet (sőt, olykor már szinte a gázenergia felhasználását is fenyegeti), és voltak napok, amikor a napelemek összességében annyi áramot termelnek, amennyiből még úgy is képesek voltunk 500 megawattnyi áramot exportálni, hogy közben a paksi blokkok éppen álldogáltak. A hálózat fejlesztése persze így is valóban nagy kihívás, ám tagadhatatlan, hogy megvan a szükséges technológia; lehetséges a továbblépés! Mindez azt jelenti, hogy ha valóban a jövőre akarunk készülni, akkor az elektromos hálózat fejlesztésén kellene dolgozni teljes erőbedobással, nem pedig más gigaprojekteken. Egész egyszerűen azért, mert nincs időnk, és még ha meg is épül Paks 2, bizonyosan nem fog áramot termelni 2032-ig. Teljesen észszerűtlen lenne közel 10 évet várni, miközben a napenergia rendszerek és az elektromos hálózat fejlesztéséhez nagyszerű, nemcsak bizonyítottan olcsó, de reálisan megvalósítható megoldás van a kezünkben.

Míg a korábbi években sokan azt mondták, hogy a napelem csupán a németek huncutsága, magyaroknak nem jó, hiszen éjszaka úgysem süt a nap, 2017-ben valahogy mégis beindult a napenergiák terjedése itthon is. Maga az előadó Perger András számára is hihetetlenként értékelte: a magyar földeken és persze a háztetőkön az utóbbi 5 évben mintegy 4,5 gigawattnyi napelemkapacitás épült ki, ami a paksi atomerőmű teljesítményének a 2 és félszerese(!).

Erre a térhódításra nem sokan fogadtak volna: a napenergia előállítása és használata ma már itthon is megelőzte a szenet (sőt, olykor már szinte a gázenergia felhasználását is fenyegeti), és voltak napok, amikor a napelemek összességében annyi áramot termelnek, amennyiből még úgy is képesek voltunk 500 megawattnyi áramot exportálni, hogy közben a paksi blokkok éppen álldogáltak. A hálózat fejlesztése persze így is valóban nagy kihívás, ám tagadhatatlan, hogy megvan a szükséges technológia; lehetséges a továbblépés! Mindez azt jelenti, hogy ha valóban a jövőre akarunk készülni, akkor az elektromos hálózat fejlesztésén kellene dolgozni teljes erőbedobással, nem pedig más gigaprojekteken. Egész egyszerűen azért, mert nincs időnk, és még ha meg is épül Paks 2, bizonyosan nem fog áramot termelni 2032-ig. Teljesen észszerűtlen lenne közel 10 évet várni, miközben a napenergia rendszerek és az elektromos hálózat fejlesztéséhez nagyszerű, nemcsak bizonyítottan olcsó, de reálisan megvalósítható megoldás van a kezünkben. A probléma tehát leginkább az, hogy hiányzik a tervezett, megfontolt előre haladás – itt ugyanis nem lehet azt játszani, hogy sokat gondolkozunk, tervezgetünk, aztán majd a végén belehúzunk! Most kell lépni és mindenképpen a jó irányba

Kinek kell cselekednie?

A rövid válasz az, hogy mindenkinek. Már csak azért is, mert mi mind döntéshozók vagyunk! Az előadó, Perger András kedvenc példája erre a nemzetközi borkereskedelem. A magyar boltok tele vannak ausztrál, chilei, sőt amerikai borokkal; olyan italokkal, amelyeknél akár sokkal jobbakat is lehet itthon előállítani, s talán még olcsóbban is, különösen, ha beleszámítjuk az óceánon utaztatás árát. Amikor a tengerentúli palackot levesszük a polcról, mi is döntést hozunk a jövőnkkel kapcsolatban, mégpedig egy rossz döntést. S lehet ugyan másokat hibáztatni, de valójában a fogyasztó látható a középpontban: a kereskedő, gyártó, s végső soron a törvényhozó politikus is azt próbálja meg kitalálni, hogy vajon mitől lesznek boldogok a „kisemberek”. S hiába, ha a hétköznapi emberek számára egy komoly, megfontolt döntés fájdalmas, akkor a fene megette az egészet! Ez rövid távon egyértelműen egy róka fogta csuka helyzet.

Mi erre a megoldás?

Nyilván nagyon szépen hangzik, hogy kevesebbet fogyasztunk, kevesebb kakaót iszunk, kevesebbet fűtünk, biciklivel járunk, stb.. Azt azonban látni kell, hogy ezeknek az eszközöknek a hatása véges. Rendszerszintű változást elérni csupán ilyen eszközökkel nem lehetséges. A döntéshozók nélkül ez nyilván nem fog menni; a jó döntéseket fent és lent is meg kell hozni, ehhez pedig mindenkinek látnia kell, hogy a játék a mi bőrünkre megy. Igenis meg kell szólítani a politikusokat – akik persze a választások környékén nyitottak igazán erre – és fel kell nekik tenni a jövőnkről szóló kérdéseket.

Ha megfelelő helyen fogunk nyomást gyakorolni, akkor nem lehetetlen, hogy történni fog valami. Magyarországon talán a 2019-es önkormányzati választáson látszódott ez a fajta választó igény, amikor Karácsony Gergő és Puzsér Róbert csapata szinte versenyt futott, hogy ki gondolja komolyabban a zöldítést, ki ígér több fát, tisztább levegőt stb. S ha belegondolunk, a magyar kormány is túl van már egy komoly pályamódosításon; 2019-ben még komoly botrányt okozott, amikor Orbán Viktor a lengyel és az észt elnökkel közösen bejelentették, hogy a klímamegállapodást nem írják alá. Ennek hatására néhány hónap múlva a magyar kormány kitalálta, hogy klímabajnok, sőt, hogy mindig az is volt; született egy klímaterv és láthatóan elkezdett foglalkozni a megoldásokkal – legalábbis retorikai szinten persze.

Hogy is néz ki egy rossz politikai döntés?

Triviális példa, hogy amikor COVID válságból való kilábalás jegyében a kormány az építőiparba pumpált pénzt, egyáltalán nem volt átgondolva a költés iránya és főleg hatása. A pénzt az alanyok bármilyen módon elkölthették házukra, lakásukra. Ám például egy új konyhaszekrényre, konyhaszigetre, új csempére költve semmiféle környezeti hatást, vagy társadalmi jót nem érünk el, míg a szigetelés, nyílászárók felújítása, tüzelőanyag cseréje, napelemek beszerzése nemcsak a családokat segíti (rövid távon), hanem a társadalomnak is jót jelent, sőt a klímavédelem szempontjából is hasznot hoz. Egy hajóban utazunk mindannyian, jó irányba kell eveznünk és nagyobb felelősséget kell vállalniuk a döntéshozóknak, sőt mindannyiunknak, ha el akarjuk kerülni az igazi klímakatasztrófát!

Mit tesz érted az Unió?

Jávor Benedek, zöld politikus, Magyarország volt európai parlamenti képviselője, a Párbeszéd – ZÖLDEK európai parlamenti listavezetője online tartotta meg előadását az Unió klímapolitikájáról, és napjaink klímadiplomáciai történéseiről. A klímaváltozás hatásai az Uniót is erőteljesen érintik. A kontinens területén 2020 óta az átlaghőmérséklet mintegy 2 fokkal volt magasabb, mint a 19. század végén, ez a régió tehát gyorsabban melegszik, mint a Föld egész területének átlaga. Ez a hatás minden lehetséges módon megmutatkozik: az extrém csapadékesemények gyakorisága mintegy ötödével megnőtt az utóbbi években; kb. két Portugáliányi terület égett le 1980 óta és a becslések szerint kb. 140 000 ember vesztette életét az extrém időjárási események következtében. A pénzügyi károk és negatív gazdasági hatások is jelentősek: a becslések szerint az elmúlt években tapasztalt események – pl. az erdőtüzek, áradások, hőhullámok, stb. – mintegy 500 milliárd összegű kárt okoztak.

Forró nyarak jönnek!

Semmi jóra nem számíthatunk a következő években sem. A felszíni tengeráramlatok trópusi zónában kialakuló változásai – amelyeket leginkább „El Niño” és „La Niña” néven ismerünk – komoly hatást gyakorolnak a klímára, hűtik vagy fűtik a légkörünket attól függően, hogy a sarkvidékről érkező hideg áramlatok milyen mértékben tudnak eljutni az Egyenlítő környékére. Az elmúlt 3 évre a „La Niña”, azaz az erőteljes hűtő hatás volt jellemző, idén azonban vélhetően egy „El Niño” kezdődik, amelynek következtében forró évek jönnek szélsőséges időjárási jelenségekkel. Ha végiggondoljuk, az elmúlt 3 év is forróságot hozott, sorban dőltek meg a melegrekordok szinte minden kontinensen, annak ellenére tehát, hogy a „La Niña” erőteljesen hűtő hatása érvényesült. Mire számíthatunk vajon, ha most éveken keresztül az „El Niño” fűtő mechanizmusa lesz meghatározó? Várhatóan az eddigiekhez képest is meg fog emelkedni a globális átlaghőmérséklet, és azzal együtt az extrém jelenségek (hőhullámok, aszályok, jégesők és extrém csapadékmennyiséghez köthető áradások) száma.

2015-ben került fogadták el a párizsi egyezményt, amely azt a célt fogalmazta meg, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedés ne legyen több, mint 1,5, illetve legfeljebb 2 fok. Az egyezmény az egyes országoknak külön célokat fogalmazott meg, illetve a tagállamoknak kellett előállniuk cselekvési stratégiákkal. A vonatkozó terheket, illetve a klímaváltozás okozta károk megtérítését célzó összegeket a tagállamoknak meg kell osztaniuk, így ez egy viszonylag igazságos és mindenki számára megfelelő megállapodás.

A klímapolitikai célkitűzéseket kapcsán megfogalmazott vállalások is ambiciózusabbak, az előző időszak – egyébként megfelelően teljesített – úgynevezett 3/20-as vállalásait is felülmúlja. A jelenleg kitűzött terv célja a nettó karbonsemlegesség elérése 2050-ig, az üvegház hatású gázok kibocsátásának csökkentése 40%-al 2030-ig, ezen belül pedig egy 30%-os energiahatékonysági javulás elérése szintén 2030-ig. A Parlament egyébként az előzetesen tárgyalt célokhoz képest magasabb ambíciókat tűzött ki. S bár a Tanács keményen ellenállt, a javaslatok végül kisebb kompromisszumokkal átmentek a bolgár elnökségen.

A civil szervezetek és a Zöld frakció mindazonáltal komoly kritikákat fogalmaznak meg a köztes, 2030-as célokkal kapcsolatban, egyrészt azért, mert a megújulók már piaci alapon is olyan tempóban terjednek, hogy gond nélkül lehetséges lenne az elfogadottnál magasabb elvárásokat megfogalmazni, másrészt a mostani konstrukció valójában azt jelenti, hogy a 2030 utáni évtizedekben jóval meredekebben kell javítani a számokon, azaz a legnehezebb feladatokat átterheljük a 2030-utáni időszakra, ami nem méltányos a jövő generációival, másrészt így az is kétséges, hogy egyáltalán el lehet-e érni a nettó karbonsemlegességet 2050-ig.

Megszületett a Zöld Megállapodás 2021-ben, a Climate Pact, azaz a klímaszabályozás általános kerete, és a Bizottság publikálta a „Fit for 55” tervet, amely az aktuális európai klímacélkitűzéseket fordította át konkrét jogi szabályozássá. Maga a Zöld Megállapodás (European Green Deal) azért volt fontos mérföldkő a klímavédelem területén, mert egy csomagban próbálja harmonizálni az egyes területekre vonatkozó előírásokat, ahelyett, hogy a korábbi gyakorlatnak megfelelően külön-külön szabályozta volna a vízügyekkel, erdőgazdálkodással stb. foglalkozó szabályokat, esetenként akár ellentmondásosan. Ez tehát egy komplex, holisztikus csomag, amelyik átfogóan foglalkozik a megoldással, a megújulók használatával és az energiahatékonysági célkitűzésekkel, az ipar átalakításával, a körforgásos gazdasággal, az épületenergetika újragondolásával, a levegő és a vizek szennyezésével, az ökoszisztémák javításával, a biodiverzitással, része a „Farm to Fork” stratégia, ami a mezőgazdaság fenntarthatóvá tételéről szól, és a közlekedési, mobilitási szektor átalakítása. A kvótakereskedelemhez kapcsolódó lépések is jelentősek: a kvóták árának a növelésével egyre drágábbá válik a kibocsátás, ami ösztönzi a tagállamokat a fosszilisek kiváltására, sőt, az új ETS reform kivezeti az ipart érintő korábbi kedvezményeket, és bevon új területeket, a közlekedés és az épületeke mellett a repülés és hajózás is részévé válik a kvótakereskedelmi rendszernek. Mindennek köszönhetően a korábbi 40% helyett tehát az Uniós összkibocsátás 80%-a már a kvótakereskedelmi rendszer alá fog tartozni! A bevételeket az Unió nagymértékben a Szociális klímalapba forgatja be, ennek összege mintegy 80 milliárd Euró, ami 30 ezer milliárd forint körül van, ebből a pénzből a tagállamok a klímaváltozás társadalomra gyakorolt negatív hatásait tudja tompítani. Lehet szó ennek a keretében például rezsiárak kompenzálásáról (szigorúan szociális alapon, azaz más logikai alapon, mint a magyar rezsicsökkentés).

Hazai viszonyok

A nap utolsó előadója, dr. Bart István  klímapolitikai szakértő a hazai viszonyokat mutatta be, illetve megvilágította azokat a magasabb szintű összefüggéseket, amelyek a hazai klímapolitika alakulását befolyásolják. Először is, Magyarország a világ kibocsátásának 0,14 %-áért felelős, ha innen nézzük, akkor egyértelmű, hogy az itthoni kibocsátási intézkedéseknek szinte semmi jelentősége sincs. Akkor tulajdonképpen miért foglalkozzunk mégis ezzel a problémával egyáltalán? Egyrészt azért, mert nem egy sziget vagyunk, hanem itt élünk Európában, másrészt pedig, nyilván mi is felelős földlakók akarunk lenni, meg akarjuk tenni azt, ami a mi felelősségünk. A magyar klímahelyzet alakulását ráadásul nem az itthoni viszonyok befolyásolják elsősorban, hanem például a Pekingben, Moszkvában hozott döntések, ahol viszont ezt a kérdést egyáltalán nem emlegeti a magyar külügy egyik képviselője se. Innen nézve a magyar klímapolitika legfontosabb ága a külpolitika lenne, a külügyminiszter pedig a magyar klímapolitika legfőbb eszköze, de Szijjártó Péter még soha nem fejezte ki tárgyalásain, hogy ez a kérdés menyire fontos számunkra, számára.

Magyarországon paradox módon nincsenek lövészárkok a klímapolitikai kérdések kapcsán, tulajdonképpen mindenki egyetért mindenben. Ez áldásos helyzet, gondoljunk csak például Lengyelországra, ahol 100 ezer bányász van, nálunk szerencsére itt nem kapcsolódik ezer ellenérdek a témához, a legtöbb kérdésben Jávor Benedek és Orbán Viktor akár még egyet is érthetnének.

Mindenki elismeri tehát a zöld intézkedések jelentőségét, de félő, hogy arra senki sem készült még fel, hogy komoly áldozatot hozzon. Nyugaton már evidencia a politikusok számára, hogy a zöld intézkedések megtérülnek, komoly a téma támogatottsága, míg valahogy ez a hozzáállás véget ér a Vasfüggönynél. Oldja meg ezt a világ, oldja meg a nyugat, semmi közünk hozzá. Nálunk ez a téma nem „mainstream”, a perifériáról jön befelé, és Orbán Viktor valószínűleg helyesen méri fel, hogy az emberek a klímaváltozás kapcsán leginkább szép szavakat akarnak hallani és bőven megelégszenek a látszatintézkedésekkel.

Az Uniós előírások egyébként nagyon konkrétak, az elvárások pedig szépen lassan megvalósulnak, különben nem kapunk pénzt, a klímapolitikának tehát nagyon erős hajtóereje van. A lényeg tehát akkor is megvalósul, ha csak a végrehajtásra szorítkozunk, és az égvilágon semmi újat sem találunk ki a téma kapcsán. S míg tőlünk nyugatabbra tartalmas döntésekkel befolyásolják a jövőt, a magyar kormány stratégiája az, hogy ha lehet, ne csináljunk semmit, ha valaki, akkor inkább majd a gyerekeink szakadjanak bele a rengeteg tennivalóba. Szép szavak és üres ambíciók között élünk, nagyjából ott tartunk, ahol a nyugat is tartott 2-3 évtizeddel ezelőtt. A kibocsátás mértéke leginkább hullámzónak nevezhető – persze az a politika, amelyik erőlteti pl. az akkumulátorgyárak építését, jelentősen megnehezíti a feladatot – de a számokat illetően pedig tulajdonképpen nem állunk rosszul, a kvótakereskedelemmel sok mindent le lehetne fedni, ráadásul elég lenne, ha a Mátrai erőmű bezárna, és máris teljesítettük a korábbi vállalásainkat.

Hogy is állunk a fogyasztással?

A fogyasztási átlagértékek meglehetősen csalókák lehetnek, egy adott országon belül is lehetnek óriási különbségek és az arányok bizony nagyon számítanak. Indiában az átlagemberek ökológiai lábnyoma meglehetősen kicsi, viszont ott is van kb. 10 millió ember, akik úgy élnek, mint a németek, a többiek pedig úgy, mint egy átlag nigériai. Globálisan nézve elmondhatjuk, hogy a lakosság legjobban élő 10%-ának a fogyasztása felelős a kibocsátás 49%-áért (!). De az ördög itt is a részletekben rejlik, hiszen a németeknél a leggazdagabbak is alig fogyasztanak többet, mint egy átlag amerikai.

Nem az átlag felelős tehát a legnagyobb kibocsátásért, hanem kifejezetten a tehetősek, a gazdagok. Pontosan ezért volt a világ legfelháborítóbb jelensége a rezsicsökkentés és a benzin ársapka, hiszen lényegében azt fizettették meg a szegény emberekkel, hogy a tehetős polgár vagy például Mészáros Lőrinc olcsóbban tankolhasson, fűthessen!

Az egyéni kibocsátás kapcsán szintén láthatunk érdekes dolgokat, az átlagos magyar ember szénlábnyoma évente mintegy 4,5 tonna, amiből az autó 23%, a villany, fűtés  47% stb. De például a repülés annyira extrém terhelést jelent, hogy évente két London – Budapest repülőút oda-vissza már 23%-kal növeli meg átlagemberünk lábnyomát.

Egyszerű dolgok, amiket megtehetünk?

A lábnyomunkból az étkezés mindösszesen 15%-ot jelent, ami annyira nem jelentős szelet. Mégis lehet teendőnk: először is, ne együnk marhát! Nálunk egyébként alacsony a marhahús fogyasztás, ebben jók vagyunk, még azzal együtt is, hogy szeretjük a sajtokat (és ugyebár elvileg minden kérődző állat hozzájárul a felmelegedéshez). Paradox módon viszont növekszik a szarvasmarha hús előállításának a mennyisége, mivel rájöttünk, hogy exportra érdemes termelni.

Aki jó lelkiismerettel szeretne mégis sok sajtot és néha marhát enni, az kiválthatja ezt a kibocsátást például azzal, hogy rendesen szigeteli a házát, napelemeket telepít és modernizálja a nyílászárókat. Ezek viszonylag egyszerűen megvalósítható feladatok, ahol mégis nagyon sokat lehet előre haladni, úgy, hogy egyértelműen pozitív a mérleg és közben mégsem kell lemondani a megszokott életünkről vagy annak egy részéről.

Miért beszélünk mindig egyéni felelősségről?

A környezetvédelem, klímavédelem alapvetően egy társadalmi probléma, azaz nem az egyéni teljesítmény számít, hanem az, hogy a közösség hogyan tud haladni az úton – és persze a közösség tagjaként az egyén megteszi-e a rárótt feladatokat. A légkört egyáltalán nem érdeklik a nemzeti megoldások, az egyéni teljesítmények, a számok lényegesek, az a kérdés, hogy a nap végén hány tonnával több szén-dioxid, metán stb. kerül a légkörbe. A célok és a megoldás is csak globális vagy kontinentális szinten értelmezhetők!

Az ipar és a döntéshozók szempontjából persze megnyugtató, ha az égvilágon mindent a személyes felelősségre vezetünk vissza – ez az attitűd az Egyesült Államokból származik, ahol az üvegvisszaváltás elleni lobbi próbált úgy fellépni az árnövelő intézkedések ellen, hogy a társadalmi problémát egy személyi felelősséggé próbálták változtatni: „nem a gyár vagy a kormány felelős a legyártott szemétért, hanem TE, kedves Földlakó, amikor eldobod az üvegedet. És ez a hozzáállás sok szempontból fals, hiszen már az sem mindegy, hogy mi kerül ki a gyárakból, illetve, hogy a kormányok mit tesznek lehetővé az ipar és kereskedelem szereplői számára!

A Földre vigyázni pedig mindannyiunknak együttesen kell, közös a bolygónk és közösek a problémáink! S ahogy a Pápa mondta:

„Ha tönkretesszük a teremtést a teremtés fog minket tönkretenni.”

fotók: Szilágyi László