A XIX. századig Törökországtól (illetve az ókori Görögországtól) az Arab-félszigeten és Pakisztánon át egészen Közép-Indiáig éltek, mára azonban az észak-nyugat indiai Gir Nemzeti Parkba szorultak vissza az ázsiai oroszlánok.
A madár rendkívül jól alkalmazkodik a költési időszak jelentős részében száraz élőhelyekhez, ahol tápláléka alapvetően rovarokból, ezen belül is az itt jellemző sáskákból áll.
A veszettség elleni védőoltás akkor tekinthető érvényesnek, ha az állat az oltást megelőzően már rendelkezett mikrochippel és évente megkapta a kötelező védőoltást.
Szerencsére ezt a látszólagos madárhiányt nem a tömeges pusztulásuk, hanem a viselkedésük természetes változása okozza.
A barkóscinege egy apró, 12-13 centis énekesmadár, a súlya csupán 12-18 gramm, a szárnyfesztávolsága pedig 16-18 centiméter.
A fajmegőrzési kezdeményezés az erdei ökoszisztéma szabályozása és a biodiverzitás megőrzése érdekében is fontos. A kisméretű és rejtőzködő viselkedésű vadmacskáknak jelentős szerepük van az élőhelyi dinamika és a sokféleség fenntartásában, ám a vadmacska-populációk száma alacsony Magyarországon.
A kutatók citizen science módszer alkalmazásával, a lakosság bevonásával mérik fel a zöld vándorpoloska és az ázsiai márványospoloska kiskerti kártételét, illetve egy új idegenhonos inváziós rovarfaj, az élénkzöld lepkekabóca elterjedését.
A cápák közvetlen pusztítása, valamint az olyan közvetett tényezők, mint az óceánok szennyezése, felmelegedése és savasodása miatt számos fajuk ritkulóban van, és több közülük ma már kritikusan veszélyeztetettnek számít.
A denevérek – köztük az épületlakó fajok is – egyre nagyobb veszélyben vannak, pedig még emberi megfontolás szerint is hasznos állatok.
Az ázsiai gepárd korábban az Arab-félszigettől Afganisztánig elterjedt volt a térségben, ma már csak Iránban tud túlélni. Az indiai tisztviselők ezt tartják az utóbbi idők legsikeresebb kísérletének, kiemelve az indiai gepárd csúcsragadozóként betöltött szerepét a helyi ökoszisztémában.