Jávor Benedek: tragikus félreértés áll az akkugyárak Magyarországra csábítása mögött

A hazai akkumulátoripari beruházások aligha segítik elő Magyarország gazdasági felzárkózását, hiszen Németország mellett még Kína összeszerelő üzemévé is válni inkább hátra-, mint előrelépés – fejti ki elemzésében Jávor Benedek, Magyarország volt európai parlamenti képviselője, a Párbeszéd politikusa.

A hazai akkumulátoripari beruházások kapcsán a kormány egyértelműen azt a narratívát képviseli, hogy Magyarország akkumulátor-nagyhatalommá tétele a hazai autógyártás jövőbeli stabilitásának a feltétele és az ország gazdasági felzárkózásának záloga. Szijjártó Péter ezen az alapon vádol rutinszerűen hazaárulással mindenkit, aki kritikát fogalmaz meg a kormányzat akkumulátoripari terveivel vagy a konkrét beruházásokkal kapcsolatban.

A helyzet azonban az, hogy ezen állítások szakmai, gazdaságpolitikai része (a többit most hagyjuk is) nincs érvekkel kellőképpen alátámasztva, mi több, Orbán Viktor egy tragikus félreértésén – vagy rosszabb esetben szándékos hazugságán – alapulnak.

A kormányzat egy évtizede csüng csodálattal a felemelkedő keleti országokon, mindenekelőtt Kínán, és a magyar felzárkózás útját a kínai modell hazai meghonosításában látja. Ennek lényege a fejlett országokból kiszerveződő gyártói kapacitások kedvezményekkel és direkt támogatásokkal, valamint olcsó bérekkel és rugalmas munkavállalói és környezetvédelmi szabályozással való becsábítása az országba. Ezt jelenti a „munkaalapú társadalom”, az „újraiparosítás” és számos más sokat hangoztatott szlogen. A miniszterelnök reményei szerint ez a folyamat a magyar gazdaság megerősödését, az ország felzárkózását hozhatja magával. A miniszterelnök azonban ebben (is) téved. Miért nem járható a kínai út Magyarország számára?

1.

A kínai felzárkózás teljesen más gazdaságfejlesztési kihívásokra adott válasz eredményeképpen született meg. Kína a 80-as évek Teng Hsziao-ping kezdeményezte reformjainak indulásakor egy alacsony jövedelmű, alacsonyan fejlett, döntően agrárország volt. A feladat az alacsony fejlettségi szintről való elrugaszkodás volt.

Ezt a törekvést valóban szolgálhatta a nyugati országokból egyre inkább kikopó, alacsony technológiai színvonalat képviselő, alacsony hozzáadott értéket termelő (és környezetszennyező) gyártási folyamatok meghonosítása. A 2010-es évekre a kommunista Kínai Népköztársaság elmaradott, szegény országból valóban közepes fejlettségű országgá vált, melynek egy főre eső GDP-je az 1991-es nagyjából 1900 dollár/főről mára 12 000 dollár/főre nőtt az IMF World Economic Outlook 2021 szerint.

A gazdasági növekedés sebessége azonban épp a szegény ország helyzetéből való kilábalás időszakában volt a legmagasabb, és mire elérte a 12.000 dolláros szintet (ahol Magyarország a 2000-es évek második felében volt), a növekedés jelentősen lelassult, a kínai gazdaság jelenleg komoly egyensúlytalanságokkal és az erőltetett növekedés okozta társadalmi és környezeti károkkal kell szembenézzen.

A kínai modell tehát – jelentős társadalmi-környezeti költségekkel, de – jelenthet egyfajta utat a szegény ország csapdahelyzetéből való kiszabadulásra.

Azonban éppen egy közepes fejlettségű ország globális munkamegosztásban betöltött szerepétől való elmozdulásra, ami jelenleg a magyar gazdaság legsúlyosabb kihívása és legfontosabb feladata, Kína példája alig szolgál tanulságokkal.

Sokkal inkább a közepes fejlettségi szintre való beszorulást eredményezheti.

2.

A növekedés mértéke azonban – legalább is a vizsgált 1991-2021 időszakban – egyáltalán nem példátlan. Hasonló időszakban, a rendszerváltástól kezdve a magyar GDP-adat 3000 USD/főről közel 19.000 USD/főre növekedett. A két gazdaság növekedési üteme gyakorlatilag azonos volt, mindkét országban 30 év alatt a 6,3-szorosára nőtt az egy főre eső nemzeti jövedelem.

Nem áll meg tehát, hogy mi Magyarországon valamit nem jól csináltunk, bezzeg a kínaiak! Tanuljunk hát tőlük! Magyarországon nagyon sok mindent nem jól csináltunk – ahogy Kínában is –, de pont a GDP-növekedés tekintetében az elmúlt 30 év, uniós csatlakozással, piacgazdasággal, miegyébbel gyakorlatilag arányaiban ugyanakkora növekedést hozott az országnak, mint a maga diktatórikus-államkapitalista modellje Kínának. A magyar gazdaságfejlesztés tehát pusztán GDP-szempontból nem tekinthető önmagában kudarcosnak.

Más kérdés, hogy a növekedés társadalmi hasznainak eloszlása igen egyenlőtlen volt, és az – egyébként elég impozáns – növekedésünk még így is Magyarország relatív lecsúszását hozta a régióban, főképp háztartási jövedelem és fogyasztás alapon. Erre a problémára azonban biztos, hogy nem Kínában kell keresni a választ, hanem azt megnézni, mit csináltak jobban a környező országok.

A korrupció (ami, mint Lánczi András szíves közléséből tudjuk, a Fidesz legfőbb politikája) elleni hatékonyabb fellépés, a politikai túlhatalom korlátozása, a demokratikus eljárások szélesebb körű megőrzése, a jogbiztonság jobb fenntartása, a közigazgatás politikai bekebelezésének hiánya például biztosan a közrejátszó tényezők között van.

3.

Fontos megjegyezni azt is, hogy a propagandaszlogenek dacára amúgy Magyarországon nem a kínai példát követjük.

A kínai modellhez szorosan hozzátartozik az átvállalt gyártási folyamatok és a bevonzott multik révén a technológiai felkészültség, tudás megszerzése, az oktatás intenzív fejlesztése, mindezek eredményeképpen pedig a technológiai lejtőn való lépésről lépésre való feljebb araszolás, egyre magasabb technológiai színvonalat képviselő termelési folyamatok meghonosítása, és a hazai cégek nem csupán gyártói oldalon való felfuttatása, de a kutatás-fejlesztésbe való invesztíció révén az innovációs területen való felzárkóztatásuk a fejlett országokhoz. Magyarországon ennek nyoma sincs.

A sokat emlegetett összeszerelő Magyarország alig-alig lép feljebb a gyártási hierarchiában, a járműösszeszerelés közepes fejlettségi szinten ellátható feladatai képezik a magyar gazdaság gerincét.

Az a nagy, történelmi léptékű gazdaságfejlesztési szempontból szinte mindegy, hogy ezt az összeszerelői feladatkört robbanó- vagy elektromos motorok kapcsán töltjük be, legfeljebb annyi előnye van az elektromos járműiparnak, hogy további évtizedekig tudjuk ezt a szerepkört ellátni – aminek meghaladása éppen a magyar gazdaságpolitika legfontosabb tennivalója lenne.

Az ún. „nemzeti burzsoázia” ráadásul semmilyen hozzáadott értéket nem képvisel, gyakorlatilag egyetlen meghatározó termelő ipari szegmensben – ahol nemzetközileg versenyképesnek kéne lennie – nem képes értéket termelni. A turisztikai vagy építőipar, a fosszilis energiatermelés, ahol Mészáros Lőrinc, Tiborcz István vagy az oligarchakör más tagjai pozíciókat szereztek, szinte kizárólag a közvetlen állami pénzpumpától függ, nemzetközi relevanciája nincs, a versenyképességünket nem javítja, innovációs potenciálja nulla.

A magyar gazdasági modell jelenleg szinte kizárólag a multik gátlástalan támogatásokkal való, alacsony hozzáadott értéket képviselő gyártási tevékenységének bevonásán alapul, ami sokkal inkább a 70-es, 80-as évek dél-amerikai gazdasági folyamataira hasonlít, benne egy, Bogár László ezek szerint nem kritikaként, hanem munkatervként olvasott munkásságában sokat emlegetett, élősködő „komprádor burzsoáziával”.

A magyar modell se nem kínai, se nem nemzeti: simán korrupt és hatékonytalan.

4.

A kormány az akkumulátorgyártást afféle kitörési pontként igyekszik beállítani, ami biztosítja, hogy Magyarország a technológiai forradalom élbolyába betörve jövőálló gazdaságot építsen. A valóság azonban nem is lehetne távolabb ettől a víziótól.

Az akkumulátorgyártás a közlekedés elektrifikációjával valóban egy robbanásszerűen növekvő ágazat. Maga az akkumulátorok gyártása azonban ennek az ágazatnak az alacsony hozzáadott értékű, alacsony technológiai igényű részeleme, a gazdaságszervezési piramisban alig egy lépcsőfokkal van feljebb a lítium – vagy más fémek – egyszerű bányászatánál vagy feldolgozásánál.

Az iparágban valójában a kutatás-fejlesztés a valóban magas szintű tevékenység, ahol az elkövetkező években viharos sebességű fejlődés várható. Már most küszöbön áll a lítium-levegő és a szilárdtest-akkumulátorok több fajtájának ipari léptékű gyártása, az energiatárolási technológiákhoz kapcsolódó alapkutatás, technológiai innováció és ipari termékfejlesztés valóban elképesztő üzlet lesz.

Aki ebben az élen jár, az az egész gazdaságának a jövőjét alapozza meg.

Csakhogy mindez nem Magyarországon történik, sem a Samsung Gödön az eddigiekben nem hozott ide semmilyen érdemi kutatás-fejlesztési tevékenységet, sem a többi érkező gyártó – a jelenleg elérhető információk szerint – nem tervez ilyet. Nyilván nem: ezt a valóban magas szintű, gazdaságfejlesztési szempontból kritikus tevékenységet nem szervezik ki az országból. Az ott marad Japánban, Dél-Koreában – és elég szomorú módon Kínában.

Ma ott tartunk, hogy Magyarország a globális gazdaságszervezési struktúrákban sok szempontból lejjebb helyezkedik el, mint Kína, ma már nem mi visszük az egyszerű, olcsó munkaerőt igénylő, környezetszennyező iparunkat Kínába, hanem onnan hozzák ide, miközben a magasabb színvonalú, fejlett technológiát, innovációt igénylő feladatok maradnak ott. A kormány által sokat fényezett akkumulátor-forradalom csupán annyit jelent: most már nem is Németország, hanem Kína összeszerelő üzeme leszünk.

Ez a közepes fejlettség tankönyvi csapdája, nem pedig az abból való kitörés, a felzárkózás receptje.

5.

Nem venném itt most sorra az akkumulátorgyárak környezeti hatásait, megtettem máshol. Elég az hozzá, hogy a gyártási folyamatok elképesztő vízigénye hihetetlen nyomást fejt ki a már most szűkös felszín alatti vizekre, amelyek a klímaváltozással párhuzamosan az eddigieknél is kisebb mértékben fognak rendelkezésre állni.

Az éghajlatváltozás elleni küzdelemben és a klímaalkalmazkodás során erre a vízkincsre égető szükségünk lesz.

A lakosság és a mezőgazdaság igényeinek ellátása így sem lesz egyszerű, de az akkumulátorgyárak tömeges megtelepedése, különösen a vízhiánytól leginkább fenyegetett, félsivatagosodó alföldi régióban nagy mértékben el is lehetetlenítheti ezt. Példaként álljon itt az ötvenes évektől felfuttatott dunántúli mélyművelésű szén- és bauxitbányászat tanulságos története, különös tekintettel a bakonyi, nyirádi bauxitbányászatra. Ennek során a 80-as évekig egyre növekvő mennyiségű karsztvíz kiszivattyúzására került sor a mélyművelésű bányák vízbetörések elleni védelmének eszközeként.

A 80-as évek közepére csak Nyirádon mintegy 300 m3/perc karsztvíz eltávolítására került sor a karsztvízbázisból, az egész dunántúli bányászat karsztvíz kitermelése pedig a csúcsponton elérte a 700 m3/percet. Ez éves szinten Nyirádon mintegy 150 millió m3 karsztvíz eltávolítását jelentette a karsztvíztartó rendszerből. A tervezett akkumulátorgyárak teljes vízigénye nagyságrendileg ennek közel felére, mintegy 70 millió m3/évre rúgna. A dunántúli, különösképpen a nyirádi karsztvízkivétel következményei ismertek. A bakonyi karsztvíztükör szintje 50-100 métert (!) zuhant, a Bakony forrásai jórészt elapadtak, a tapolcai Tavas-barlang kiszáradt, a Hévízi-tó forrásának hozama jelentősen lecsökkent, a tó léte is veszélybe került (bár ebben a bányászaton túl más okok is szerepet játszottak).

A rendszer regenerációja több évtizedet vett igénybe, teljes egészében a mai napig sem történt meg. A Tavas-barlang ugyan ismét feltöltődött, de még mindig Bakony- és Balaton-felvidék-szerte több helyszínen tudunk egykori karsztvíz táplálta tavak száraz medrében sétálni, a Hévízi-tó forráshozama a mai napig nem éri el a bányavíztelenítés előtti szintet.

Az akkumulátoripar drasztikus vízfogyasztása egy, a klímaváltozás miatt amúgy is kiszáradó országot sújtana.

6.

Amikor tehát a kormányzati politikusok, újságírók és megmondóemberek a magyar gazdaság jövőbeli szárnyalásának garanciájaként hivatkoznak az akkumulátorgyártásra, akkor igazából csak arról adnak tanúbizonyságot, hogy egyrészt a 60-as 70-es évek „a magyar bauxitvagyon kitermeléséhez fűződő szocialista nemzetgazdasági érdek megkérdőjelezhetetlenségéről” szónokló pártfunkcionáriusok tökéletes mai megfelelői.

Másrészt pedig, hogy Orbán Viktor tragikusan félreért legalább két országot: Kínát és Magyarországot.

Magyarország számára a kínai felzárkózás alig-alig szolgál hasznos tanulsággal (mivel teljesen más gazdaságfejlesztési feladat áll előttünk), de ráadásul a Fidesz a jelek szerint nem is érti, hogy mi zajlik Kínában, és az erre való hivatkozással valami egészen mást hajt végre, ami egyébként épp a kínai példa pozitív, progresszívebb elemeit (a tudástranszfert, a know-how átvételét, az oktatás és az innováció kiemelt szerepét) nélkülözi teljes mértékben.

A harmadik opció, hogy Orbán tisztában van vele, mi folyik Kínában, és tudja azt is, hogy hazánknak vajmi kevés gazdaságpolitikai tanulnivalója van onnan. Csodálata tárgya, a követendő példa nem is a kínai gazdaságfejlesztés. Hanem a kínai politikai berendezkedés. Ez az, amire vágyakozva tekint, és a Pekinggel folytatott gazdasági együttműködést valójában csak eszköznek tekinti a politikai modellek közelítéséhez.

Akkor pedig valóban nem kell a kínai fejlődési utat átültetni, ami amúgy sem ígér túl sokat Magyarországnak. A politikai modell átvételéhez pedig megteszi az is, ha Kínának bedolgozó összeszerelő üzem leszünk, ha ehhez természeti értékeinket, felszín alatti vízkészleteinket kell is feláldoznunk.

(A cikk szerzője Jávor Benedek, Magyarország volt európai parlamenti képviselője, Budapest brüsszeli képviselője, a Párbeszéd politikusa. Köszönjük a szerzőnek, hogy a thevip.hu számára is lehetőséget nyújtott cikke megjelentetésére. A cikk első ízben a hvg360-on jelent meg.)

borítókép: rawpixel/freepik, usertrmk/freepik

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Oldal Tetejére