„Akár a szovjet megszállás alatt, Afganisztánban gyakorlatilag 40 éve folyamatos polgárháború zajlott, és hivatalosan az amerikai erők is ebbe a konfliktusba involválódnak.” Vélemény.
Repülőgépeket megrohamozó menekülő emberek, drámai tömegjelenetek, még távolról is átélhető rettegés. Ez az, amit az USA-ban „Saigon momentnek”, vagyis saigoni pillanatnak neveznek, emlékezve arra, amikor a vietnámi háborút feladva (elveszítve) 1975 áprilisában az akkori saigoni (ma Ho Si Minh Város) amerikai nagykövetségi épületének tetejéről pánikszerűen menekítették helikopterekkel a hátramaradottakat. Ez a pillanat az USA sebezhetőségének jelképévé vált – úgy, ahogyan a World Trade Center ikertornyaiba belezúduló repülőgépek képei is.
Afganisztán pedig akkor került a „világ szeme elé”, amikor 1979-1989 között lezajlott a szovjet megszállás és háború. Az is egy világhatalom csúfos vereségével és kivonulásával végződött. Az USA kétszer ennyit időt, 20 évet töltött Afganisztánban.
Hogy milyen eredménnyel – az kérdéses, hiszen most pontosan azok a tálibok tértek vissza a hatalomba, akiknek elűzését 20 évvel korábban nélkülözhetetlennek tartották.
Már a kezdeteknél is kusza
Emlékeztetőül, az USA eredetileg épp a 2001-es New York-i terrortámadás miatt indult Afganisztánba, annak érdekében, hogy megsemmisítse a támadásokért felelősnek tartott, s az afgán tálibok védelme alatt tevékenykedő Oszama bin Laden vezette al-Káida csoportot. Miközben maga Bin Laden és a szeptember 11-es terroristák többsége szaúd-arábiai (egyetlen afgán sem volt köztük), az al-Káida akkori bázisainak egy része Afganisztánban volt.
Ki kicsoda?
Az al-Káida a szovjet megszállás alatt jött létre, amerikai támogatás mellett. Bin Laden első kiképzőtisztje az akkoriban az Amerikai Különleges Erőknek dolgozó Ali Abdul Szaoud Mohamed volt.
Bin Laden eredetileg a szovjetek ellen harcoló mudzsáhedek(azaz a „szent harcban”, a dzsihádban résztvevők) közvetítője volt, aki kiemelten szoros kapcsolatot alakított ki a Tálib mozgalommal. A tálib mozgalom egy radikális szunnita iszlamista mozgalom, amely magába foglal egy pastu nacionalista katonai szervezetet. A szovjet kivonulás után a különböző törzsi eredetű mudzsahed csoportok egymás ellen fordultak, s ebből a belharcból az 1990-es évek közepére – pakisztáni és nem utolsó sorban amerikai (katonai, taktikai és pénzügyi) támogatás által – a tálibok kerültek ki megerősödve. 1996 és 2001 között irányításuk alatt tartották az ország 90 százalékát, amelyet Afganisztáni Iszlám Emirátusnak neveztek el.
Akár a szovjet megszállás alatt, Afganisztánban gyakorlatilag 40 éve folyamatos polgárháború zajlott, és hivatalosan az amerikai erők is ebbe a konfliktusba involválódnak.
A tálibokat „hivatalosan” az úgynevezett Északi Szövetség győzte le, mely egyesítette a tálib-ellenes afgán erőket, illetve támogatást kapott Indiától, Irántól, Oroszországtól, Törökországtól, Tádzsikisztántól, Üzbegisztántól, Türkmenisztántól és természetesen az USA-tól. 2001-től a tálibok visszaszorultak, majd 20 éven át gyakorlatilag egy gerilla, illetve terrorista háborút folytattak az uralkodó hatalom és a megszállók ellen. Ma a tálibok becslések szerint körülbelül 200 ezer harcossal rendelkeznek.
20 év, és?
Afganisztán az USA nagy „nemzetépítési” kísérlete (volt). A nemzetépítés egy távlati stratégiai cél, amely egy egységes identitás, illetve jól működő demokratikus intézményrendszer megteremtése mellett igyekszik elérni a politikai, illetve geopolitikai (biztonsági) stabilitást. Ennek megteremtése érdekében az USA (nem szép kifejezés, de igaz) különböző „bábkormányokon” keresztül próbálta érvényesíteni érdekeit – kevés eredménnyel. Afganisztán – alapvetően törzsi szerkezete és nagy diverzitása miatt egy rendkívül összetett, nehezen kormányozható ország.
Ha ehhez hozzátesszük a heroinkereskedelmet és a szemet szúróan korrupt és sok helyen hiteltelen – amerikai támogatással hatalmon tartott kormányokat, akár a 2014 óta mostanáig regnáló Ashraf Ghani vezette kormányt, akár a korábbi 2001-2014 között kormányzó Hamid Karzai rendszert, kimondható a konklúzió: miközben bizonyos helyeken és bizonyos társadalmi rétegek számára komoly előrelépést jelenetet az elmúlt 20 év liberalizációja – az egész ország szintjén egységet vagy stabiltást nem hozott.
Erről árulkodik az a majd mindenkit megdöbbentő gyorsaság, ahogyan napok alatt szétesett a teljes afgán hatalmi rendszer, benne a több mint 180 ezer főt számláló – az USA, illetve a NATO által felszerelt és kiképzett – hadsereggel, illetve a napok alatt elmenekülő kormánnyal.
Biden rendületlenül
Most épp mindenki Joe Bident hibáztatja a drámáért, pedig, ha valamiről lehetett tudni, hogy „biztos pont” Joe Biden külpolitikájában, akkor az az volt, hogy ellenzi az USA afganisztáni jelenlétét. Ezt már több mint 10 évvel korábban, alelnökként is következetesen képviselte, vállalva a konfliktust Barack Obamával és az akkori katonai vezetéssel. A mostani kampányában is világossá tette, hogy számára a prioritás Oroszország kordában tartása, Kína visszaszorítása, valamit a klímaválság kezelése, és ebbe egyszerűen nem fér bele az afganisztáni jelenlét.
Az USA több mint 2 trillió dollárt költött el Afganisztánban. Ez napi 300 millió dollár 20 éven keresztül.
Amúgy a kivonulás volt körülbelül az egyetlen dolog, amiben Biden és elődje, Donald Trump egyetértettek. Biden-közeli kommentártorok nem is győzik hangsúlyozni, hogy a kivonulásról amúgy Trump döntött, mikor – a most hangosan kritizáló – NATO szövetségesekkel együtt, aláírta a dohai megállapodást, amely szerint 14 hónap alatt kivonják a maradék amerikai csapatokat és felszámolják az összes bázist.
Biden most arra hivatkozik, hogy ez a megállapodás megkötötte a kezét, s ha netán nem tesz eleget ennek a határidőnek, az egy újabb háború kitöréséhez vezetett volna.
A bideni külpolitika szikáran kimondja, az USA eredeti célja egy terrorizmus elleni csapás volt. Ez, az al-Káida felmorzsolásával és Bin Laden (pont az Obama-Biden kormány alatt történő) levadászása által megvalósult- méghozzá tíz éve. Innentől a labda az afgánoknál.
A szikár szembenézés pillanata
A világ (érdeklődő része) döbbenten nézi a kabuli eseményeket és nyilván a legtöbben őszintén együttérzésnek a rémült afgánokkal. Vietnámból is megrázó képek jöttek anno, de nyilván az információs forradalom most olyan közel hoz mindent, mint még soha. Ezer kép, folyamatos online közvetítés, élő dráma. Ám a reálpolitika szépen döcög tovább.
A Bident (nem pusztán üres populizmussal) kritizálók két dolgot hangsúlyoznak, és mindkettőben van igazság.
I. Nem igaz, hogy Afganisztánnak nincs nagy geopolitikai jelentősége.
Hiszen amikor Biden azt mondja, hogy Kínával és Oroszországgal akar foglalkozni, akkor pont ezek azok az országok, amelyek geopolitikailag érdekeltek abban, hogy mi történik Afganisztánban – ahogyan az USA-nak állandó fejfájást okozó szomszédos Irán és Pakisztán is. Lehet, hogy elsőre népszerű döntés és jó takarékossági lépés kivonulni Afganisztánból, de hosszabb távon ez még lehet, hogy sokba kerül az USA-nak.
II. Még komolyabb probléma az USA szövetségesi hitelessége.
Vajon hinni fognak-e az amerikaiknak, amikor valahol a világban azt mondják: „kiállunk mellettetek”.
Amerika (és amúgy a NATO) hitelessége ilyen szempontból mélyponton van. Láthattuk, hogy amíg a nukleáris leszerelésről volt szó, az USA és a NATO körbeudvarolta Ukrajnát, de amikor az oroszok elhappolták a Krímet, néhány szankción túl, nem történt semmi (ugyanígy Grúzia esetében sem). Vagy még drámaibban, amikor az ISIS ellen kellettek a kurdok, akkor az USA nagyvonalúan védelmezte őket, de abban a pillanatban, hogy már nem kellettek, gondolkodás nélkül odadobta őket a szíreknek és a töröknek.
Távlati szinten ezek érvényes megfontolások. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Amerikában már régóta népszerűtlen az afgán jelenlét. Ezt tudta Trump is, tudja Biden is.
A Bush-korszak militarista nacionalizmusa már rég a múlté. A híres bideni empátia csak részben érvényes az afgánokra. Biden úgy van vele, hogy a kivonulás elkerülhetetlen volt, és az is tény, hogy a tálibok előbb-utóbb (mint látjuk előbb) visszaveszik az irányítást. Igen, ez áldozatokkal jár majd, és néhány hírciklust megtölt borzalmakkal, de ezen már valószínűleg nem tud senki változtatni.
A kivonulás mikéntje tényleg suta, és rossz fényt vett a Biden adminisztrációra (állítólag a külügy és a hadügy már egymásnak is esett), de a megmondóemberek egységesek abban, hogy ha csak nem lesznek amerikai áldozatokat, akkor Biden nagyjából megússza a dolgot.
Európa pislog
Az Európai Unió láthatóan bizonytalan. Vannak kormányok, amelyek hibának mondják a kivonulást, főleg a mostani módját, de közben a politika tisztában van vele, hogy ez is egy forró krumpli. 2015-16-ban pont az Afganisztánból érkező bevándorlók 100 ezrei adtak táptalajt a szélsőjobboldali populizmus előretöréséhez. Ezért most mindenki – hosszú sajnálkozás közepette – retteg az újabb hullámtól. Miközben sokan követelik az európai (francia, spanyol stb.) NATO csapatokat segítő afgánok azonnali kimenekítését, jobb oldali politikusok már most menekült-áradattal riogatnak, és szigorú szabályzást követelnek. Az angolok fontoskodnak ugyan, de aligha fognak (tudnak) bármit tenni. Az oroszok – miközben hivatalosan terrorszervezetnek tartják a tálibokat – épp a velük való „konstruktív együttműködést” hangsúlyozzák. Vagyis Európa érdemi lépést nem fog tenni. Miközben rosszul esik hallgatni az Európa-kritikusok gyakran cinikus szólamait.
Sajnos szembe kell nézni azzal, hogy az az Európa, amely határain belül tényleg őrködik a szabadságjogok és emberi jogok fölött, a határain túl végkép lagymataggá válik e jogvédelem érvényesítésében.
Rettegés és realitás – azaz, mire figyel a világ
A tálibok a korábbi uralmuk alatt az iszlám jogrend, a saría legszigorúbb értelmezését propagálták. Súlyosan korlátozták a lakosság szabadságát és az emberi jogokat. Betiltották a sajtót, sőt még a fényképezést is. Legsúlyosabban a nők jogait korlátozták, hiszen a lányokat kitiltották az iskolákból, a nőket eltiltották a pénzkereséstől. Bár sok ígéret hangzott el (például a Dohai Egyezményben) arra nézve, hogy most nem lesz ilyen szigor, egyértelműnek tűnik, hogy a nők és lányok a legsúlyosabb vesztesei a hatalomváltásnak.
A világ figyelme most Kabulra összpontosul, és csak reménykedni lehet, hogy ez a figyelem nyomásgyakorló erővel is bír.
Ám sajnos nem mindig figyel a világ. Sajnos kevesen figyelnek arra, hogy Jemenben például jelenleg nincs törvényes házassági korhatár és lányok körülbelül 52 százalékát házasítják ki 18 éves koruk előtt. Vagy, hogy Honduras „világrekorder” – hiszen ott átlagosan 18 óránként meggyilkolnak egy nőt, s az esetek 90 százaléka büntetlenül marad. Vagy, hogy az ENSZ jelentése szerint Egyiptomban a 15–19 éves lányok több mint 80 százalékánál továbbra is alkalmazzák a női nemi szervek kötelező megcsonkítását.
Vagy, hogy Dél -Afrikában a nők 40 százalék-át erőszakolják meg életük során, és az elkövetők pusztán 8,6 százaléka kerül börtönbe.
A híradókat nézve rettegünk (valószínűleg jogosan) a tálib uralom visszatérése miatt, miközben hány hely van a világon, amire így nem irányul sem a mi, sem – az aktuális geopolitikai érdekek és belpolitikai játszmák mentén mozgó – nagyhatalmak figyelme.
Afganisztán ma még nyitott kérdés. A tálibok most nagy fölényben vannak, de kérdés, hogy ez meddig tart, hiszen továbbra is sok erőközpont van Afganisztánon belül. Hogy a tálibok jók a véres harcban, azt tudjuk, de hogy tudnak-e kormányozni egy országot – pláne úgy jelentős részeken mégiscsak végbement 20 évnyi modernizáció úgy, hogy a kivonulás által megszűnt az „idegen megszállók elleni harc” egységesítő pátosza. Ez olyan kérdés, amire ma még lehetetlen válaszolni. Hogy az USA-nak és személyes Bidennek „mibe kerül” ez, még nem lehet megmondani. Kérdés, hogy mikor jön a következő „katasztrófa”, ami eltereli a figyelmet ettől az immáron a második világhatalmat kiebrudaló, és többszáz éve folyamatosan háborúzó, szebb sorsra érdemes kis sziklás országról.
A szerző a Párbeszéd stratégiai elemzője
(Borítókép: Az első amerikai zászló Afganisztánban 2001-ben. Fotó: Flickr/MarineCorps NewYork)